De jó...

Hát rég nem írtam, az tény és való. Felraktam egy dalszöveget. Az se semmi. De arról inkább nem beszélnék. Aki ide betéved, értse úgy, ahogy akarja, mert mindenkinek mást mond. Inkább arról írok, ami most úgy eszembe jutott. Sok minden történt velem. Sok minden? Nem lehet annak nevezni. Egy dolog történt velem. Egy, de nagy. Mostanában, vagyis egy ideje sokat gondolkozok. Sok minden eszembe jut. Régebbi és új dolgok. Azzal a jelenséggel találkoztam az elmúlt hetekben, hogy vannak emberek körülöttem, mellettem. Vannak emberek, akiktől bizonyos okok miatt eltávolodtam, és most amikor próbálok kimászni ebből a pöcegödörből, amit magamnak csináltam, van, amibe kapaszkodjak. Tudni kell rólam, hogy egy nagyon érzékeny valaki vagyok. Egyszer meg annak idején, nem ezen a kontinensen, azt mondta nekem valaki, hogy aki ilyen érzékeny, az rossz ember nem lehet. Sok mindent megteszek, de van amit aztán megbánok, és olyankor próbálom jóvátenni kisebb-nagyobb sikerrel. Azt is mondták nekem ebben a nagy kétségbeesésemben, vagy minek lehet az ilyet nevezni? Na szóval azt mondták, hogy aki bocsánatot tud kérni, és félrerakja a büszkeségét, és az ilyen férfihez illő dolgokat, az olyan belevaló valaki vagy valami ehhez hasonló. Na de mit beszélek itt az én bajaimról. Egyezzünk meg valamiben. Ha valami fájni tud, az akkor az ember szíve, és nem azért mert beteg, azért mert szeret. Szeretni, Istenem, milyen nehéz! Szerintem két nagy válság van: a gazdasági, amit mindenki érez, és fogja a pénztárcáját, és van még a szerelmi válság. Az utóbbit én találtam ki. Itt nem a pénztárcáját fogja az ember, hanem a szívét. Ez nem látszik az emberen csak akkor, ha nagyon elhagyja magát. De mi is lenne velünk szeretet nélkül? Ha nem szeretsz valakit, akkor az milyen? Ha csak úgy szeretet nélkül bolyongunk, akkor az milyen? Mindenki szeret valamit. Szeret enni, szeret aludni (ezek a legjobban szeretett dolgok), és lehetne folytatni a sort. Én még nem tapasztaltam, mert még nem vagyok szülő, de a szüleink minket, a gyerekeiket, nagyon szeretik. Mi meg szeretjük a szüleinket. Ha valakit szeretünk, az nem feltétlenül azért van, mert a testvérem vagy családtagom. Vannak barátaink, akiket szeretünk, mert annyira elmélyült a barátságunk, hogy egyszerűen szeretjük őket. Nekem is vannak barátaim. Van egy ilyen mondás, hogy barátságból lehet szerelem, de szerelemből barátság nem. Hát én megmaradtam a barátságnál, és nagyon örülök, hogy ez így van, most érzem igazán. Szerintem nem én vagyok az egyedüli ember, akinek ilyen barátai vannak. Na de az a lényeg, hogy mászok kifelé a gödörből, és van amibe kapaszkodjak, vannak fogások ezen a falon. Van, amikor vissza kezdek esni, de mindig akad valami, amibe meg tudok kapaszkodni, és az nagyon jó. Az a másik baj ezzel a világgal, hogy már ami benne van, az már mind olyan elcsépelt. Ez amit itt fent leírtam, az is olyan. Nem én vagyok az egyedüli, aki válságot kell túléljen, van aki nem egyet élt már meg, és még mindig itt van, és nem adta fel. Az a jó, amikor nem adod fel. Nekem meg mostanában az a bajom a világgal, hogy nem kommunikálunk egymással. Kimaradnak a személyes beszélgetések az életünkből. Az amikor leülsz valakivel szembe, és beszélgettek az, az igazi. Engem egy ilyen beszélgetés annyira helyre tud pofozni, hogy az nem igaz. OK, itt is vannak kivételek, például ha nagy a távolság, de ha egy városban vagyunk, és nem vagyunk képesek elmenni, hogy szemtől-szembe oldjuk meg a problémáinkat, az már valami kommunikáció-kiesés. Telefon-beszélgetés, messenger, SMS ezek mind olyan dolgok, amivel padlóra lehet tenni egy kapcsolatot, egy barátságot. Lehet, hogy túl sok mindenen gondolkozok, és hogy már elcsépelt dolgokat írok le, de bennem ezek a dolgok változtak, változnak. Írjak aktuális témát? Meghalt Cozma. Autonómia. Ezek mind olyan dolgok, amit nap mint nap hallunk a sajtóban, de az én gondolataim csak itt jelennek meg a blogon. Kicsit elmentem olyan nyálasba, na de én már csak ilyen vagyok.